Akármilyen időket élünk, soha ne felejtsük el, amit számtalan pszichológiai kísérlet, megfigyelés bizonyított az elmúlt évtizedekben, hogy érintés, testi közelség nélkül a gyermekek, a csecsemők nem fejlődnek a megfelelő ritmusban. Mind testi, mind szellemi fejlődésükben hátrányt szenvednek szerencsésebb társaikhoz képest, megsínylik az ölelő szeretet hiányát.
Harry Harlow 1969-ben híres majomkísérletében igazolta, hogy az anyjuktól a születésük után elszakított, külön nevelt majomkölykök is elmaradtak a fejlődésben, s felnőtt korukban sem tudtak társaikkal kapcsolatot létesíteni és szülővé, anyává válni.
Az anyához való kötődés, az anya biztonságot adó közelsége, simogató szeretete kell a gyermekeknél is ahhoz, hogy a felfedezzék, megismerjék a világot és magabiztos felnőttekké váljanak.
John Bowlby (1973) már a kötődést az emberi csecsemőknél vizsgálta, és bizonyította, hogy a korai életévekben az anyával kialakított biztos kötődés a feltétele a későbbi életkorban létesített szoros személyi kapcsolatoknak.
Egy, másfél éves gyerekek kötődését mérte „idegen-helyzet” vizsgálattal Mary Ainsworth 1978-ban. A gyerekeket viselkedésük alapján négy csoportba sorolta: biztosan kötődő; bizonytalanul kötődő: elkerülő; bizonytalanul kötődő / ambivalens és a negyedik a kevert csoport, akiknek a viselkedésében több jegy volt megfigyelhető.
Egyértelmű következtetése az volt, hogy a biztos kötődés alapja az anyának, a gondozónak a csecsemő szükségleteire irányuló „szenzitív válaszkészsége”. Vagyis, ha az anya értette, érezte mire van igazán szüksége a még beszélni nem tudó gyermekének, akkor kialakult közöttük a mély bizalmi kapcsolat, a biztonságos kötődés.
Az ilyen módon nevelt gyermekeket a későbbi életkorukban erőteljesség, önállóság, nagy tanulási kedv, kezdeményező készség jellemezte.
Ez mindenképpen azt feltételezi, hogy a korai életévekben a gyermeknek elsősorban az anya (vagy az anyát helyettesítő, elsődleges gondozó) közelségére, szeretetére, figyelmére van szüksége.
Gondoljunk az állami gondozott gyermekekre!
René Spitz megfigyelte, írta le 1945-ben, hogy az árvaházakban nevelt vagy a szülőktől hosszas kórházi ápolás miatt elszakított gyermekek mind fizikailag, mind érzelmileg leromlott állapotba kerültek, egykedvűvé váltak, az érzelmi elsivárosodás, a közönyösség jeleit mutatták. Tőle származik ennek a viselkedésnek a leírása, a hospitalizmus fogalma.
Nagy adománya az életnek, ha a családot nélkülöző, intézeti neveltek minél korábbi életkorban örökbefogadó szülőkre találhatnak. Ha fél éves koruk előtt az örökbe fogadás megtörténik, akkor nem lesznek kitéve a hospitalizmus ártalmának.
De ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg gyakran az idősek otthonában ápoltaknál, betegeknél is.
Véleményem szerint minden embernek a későbbi életkorban is szüksége van a figyelemre, a szeretetre, az érintésre.
Idős hozzátartozóink megölelése sem maradhat el, mert a szeretet, az érintés gyógyít, „örömhormonokat” termel, energiát ad, csökkenti az indulatot, a fájdalmat!
Éljünk vele! Ne féljünk az érintést adni és elfogadni…
Kép forrása: Shutterstock