Szülők a már majdnem felnőtt gyereket vagy a felnőtt gyerekek az idősödő szülőt, vagy a házastársak közül egyik a másikat.
Egyik sem szerencsés.
Kiskortól az a helyes nevelés, ha megtanítjuk a gyerekeket arra, igenis hozhat az őt érintő kérdésekben saját döntést, lehet véleménye, s az őt körülvevő felnőttek meghallgatják és figyelembe is veszik azt. Ha mindig megmondják neki, mit tehet és mit nem, ha örökké szabályozzák, akkor valószínűleg soha nem tanulja meg a saját véleményét jól kimondani, s az érdekeit jól képviselni. S így lesz majd híján az önállóságnak, így lesz „játéka mindenféle szélnek”, kiszolgáltatottja egy erős akaratú, őt elnyomó, rajta basáskodó erőszaktevőnek. Hiszen ezt az érzést ismeri, ezt oltották belé otthon, hogy ő egyedül semmi, s mindig kell, hogy valaki támogassa, irányt mutasson neki.
A gyermeknek szüksége van arra, hogy egy őt okosan támogató közegben – amellett, hogy megtanulja az emberi együttélés alapvető szabályait,- önmaga erejét is megtapasztalhassa. Így bontakoztathatja ki igazán a benne rejlő lehetőségeket, értékes képességeit. Így válhat bátor és szabad emberré.
De felnőttként, idősebb korban, ha egy embert tragédia ér, és elveszíti a házastársát vagy megbetegszik, gyakran túl korán, idő előtt lemond arról, hogy az életét érintő fontos döntéseket maga hozza meg.
A gyász okozta fájdalom kétségbeesésében is törekedjünk arra, hogy elhamarkodottan ne mondjunk le a korábban megszokott önállóságunkról. Ne hagyjuk magunkat befolyásolni, ne mondjuk azt, hogy nekünk mindegy. Jobb elkerülni a gyerekeink jóakaratú gyámkodását az életünk felett.
Mindenképpen várjunk legalább 4-5 hónapot a veszteség, a gyász kezdete után, hogy az új helyzethez alkalmazkodva, átgondoltabb döntésekkel szervezzük újra, ha szükséges, az életünket.
Ne szégyelljünk beszélni, tanácsot kérni szakemberektől, hogy feldolgozhassuk a gyászt, a ránk szakadó magányt, veszteséget.
Sok családban az okozza a nehézséget, hogy a valódi, őszinte beszélgetések hiányoznak, s senki nem meri kimondani azt, hogy mit is szeretne igazán.
Egy kívülálló – egy pszichológus, egy gyászterapeuta – más szempontokat világíthat meg, s érzelemmentesebb vagy éppen érzelmekkel túlfűtöttebb lehet a kommunikáció a beszélgetés során, hisz nem kell félni attól, hogy a másik fél megbántódik, megsértődik.
Az önfeltáró beszélgetések minden élethelyzetben hasznosak.
Kép forrása: Gerd Altmann innét: Pixabay