Halottak napja, Mindenszentek…

Ez az időszak – október vége, november eleje – eszünkbe juttatja szeretteinket, akik már nincsenek velünk, és – óhatatlanul – a saját elmúlásunkat is.

Ezekben a napokban meg kell állnunk egy-egy pillanatra, elgondolkodni mindennapi rohanásaink és a múló idő hangulatában, mi is az éltünk valódi célja, értelme.

Minden rítus, szertartás, amely a halálhoz, a búcsúzáshoz kötődik, az emberi kultúra, az idők nagy távlatának mélyén gyökerezik.

Örök emberi, erkölcsi parancs: az elhunyt szeretteinknek meg kell adni a végtisztességet, s meg kell őket emlékezetünkben őrizni, mert az ő sorsukat hordozzuk magunkban, belőlük lettünk. Lebegjen mindig a szemünk előtt ez a gondolat, amelyet József Attila így fogalmaz meg A Dunánál című versében:

2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. “Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

Ahogy halottainkra emlékezünk, vagy éppen nem tesszük, az kifejezi személyiségünk rejtett tartalmait: viszonyunkat az elmúláshoz. A gyászhoz kapcsolódó szertartások ismerete, betartása, segít a veszteség feldolgozásában, megóvja a lelket a későbbi széttöredezéstől. A hárítás, az érzelmek elfojtása ugyanolyan veszélyes a személyiség egészére, mint az elnyúló, a veszteséget feldolgozni, elengedni nem tudó gyászfolyamat, ez utóbbi esetben lemond a gyászoló a saját életéről, és napjainak egyetlen tartalma a veszteség fölötti elkeseredettség lesz.

Elhunyt szeretteink velünk élnek, bennünk, jó, ha képesek vagyunk tanulni a sorsukból, és belsővé tennünk életük tanulságait.

Szondi Lipót Sorsanalízis és önvallomás című írásában önmagára vonatkozóan, apja halálát megidézve így fogalmazott:

Mikor meghalt, tizennyolc éves voltam, épp az érettségi előtt. A zsidó szokások szerint egy teljes évig mondtam a kaddisnak nevezett halotti imát hajnalban és este, hangosan, a közösség előtt. Ebben az évben „kebelezte be” az énem az apámat.

Ez azt jelenti, ha halottainkra emlékezünk, ha meggyászoljuk a veszteséget, egyéniségünk megtermékenyítő energiájává válhat életük, személyiségük tanulsága.

Kép forrása: Szeged (delmagyar.hu) – https://www.delmagyar.hu/eletstilus/mindenszentek-es-halottak-napja-fontos-kozossegi-unnep-1397755