Hogyan lehet valakiből neonáci? Milyen élményekből eredhet a gyűlölet?

Ennek a fájdalmas folyamatnak a lélektani összefüggéseit ismerhetjük meg nagyon hitelesen a saját élettörténetén keresztül elmesélve Christian Picciolini Romantikus erőszak – Egy jó útra tért neonáci visszaemlékezései című könyvéből.

Ő már Amerikában született – ahogy a neve is elárulja – bevándorló olasz szülők gyermekeként. Szülei rengeteget dolgoztak, hogy a gyerekeiknek már jobb sorsa legyen, de soha nem lettek “igazi „amerikaiak”. A rengeteg munka mellett nem igazán volt idejük a gyermekük nevelésére, aki idejét így zömmel a nagyszülőkkel, a nagyszülőknél töltötte saját fantáziavilágába merülve.

Korai életéveinek tapasztalata, a szülei állandó hiánya, az örök várakozás: „amikor szükséged lett volna rájuk, sosem voltak ott….; kisgyermekként folyton az anyám és apám után sóvárogtam, amíg ők dolgoztak. Velük akartam lenni, és nem igazán értettem, miért vannak mindig távol. Jól viselkedtem, és mindent megtettem, hogy időt akarjanak együtt tölteni velem. ”.

„Hogy milyen ember lesz belőlünk, talán azzal kezdődik, hogy milyen érzelmi állapotban vannak a szüleink a megfoganásunkkor, majd tízszeres szorzóval esnek latba állapotos anyánk rólunk szőtt álmai.”

Az iskolába kerülve sok csúfódást kapott a neve, a szülei, a mássága miatt. A megaláztatásokat, a verbális, fizikai bántalmazásnak évekig passzív elszenvedője volt. Nem voltak barátai, mert a szülei egy jobb iskolába íratták, ami távol volt a nagyszülei otthonától, ahol nevelkedett: így „két világ között rekedt”, sehová sem tartozott.

10 éves volt, mikor régi vágya teljesült, megszületett az öccse: „óriási űrt töltött be az életemben, úgy éreztem, végre van egy családtagom, aki ténylegesen időt akar tölteni velem.” De az öröm, a szeretet megélése, csak néhány évig tette boldoggá, s közben sem szűntek az őt érő iskolai megaláztatások.

A fordulatot az hozta meg az életében, amikor először állt ki magáért, és látványos győzelmet aratott egy nála jóval idősebb és erősebb iskolai zaklatója felett, akitől mindenki rettegett, akinek mindenki behódolt. S ekkor „vált valakivé”, szó szerint „kiverekedte” magának a hírnevet, az elismerést az addig őt semmibe vevő iskolai közegben.

Aztán ellopott biciklijét is visszaszerezte: „a biciklim megtanított az agresszió mindent elsöprő erejére, a monoklim ráébresztett, mekkora hatalma van az erőszaknak mások fölött.”

Tagja lett a punk mozgalomnak, magával ragadta: a neonáci ideológia: „csak kölykök voltunk, akik tartozni akartak valahová”.

Őt is ugyanaz a vágy vezérelte, mint minden embert: valakivé lenni, kivívni mások elismerését, megbecsült tagjává válni egy közösségnek, csoportnak.

14 évesen jutott el oda, hogy a felnőttek tekintélye már semmit nem jelentett számára, szembe került mindenkivel, a szüleivel, tanáraival: „Semmi szükségem nem volt egy osztályteremre, meg egy hantázó tanárra, hogy megpróbáljon változtatni a nézeteimen.”

Hamarosan zenekari tag majd az amerikai bőrfejű mozgalom elismert vezetőjévé vált, sőt nemzetközi tekintélyre is szert tett: „Buliztunk, éreztettük, hogy jelen vagyunk, és nem hajtottunk fejet senki előtt. Feszegettem a bőrfejű életforma határait.” Egyik verekedés, bunyó követte a másikat. a „fehér ideológia” nevében.

„Az élet állandó gyorshajtássá vált számomra. Minél sebesebben haladtam, visszapillantó tükrömben annál inkább elmaradt tőlem a lelki nyugalom. Időről időre éreztem némi bűntudatot a tetteim miatt, és eltűnődtem azon, van-e egyáltalán bármi értelme annak a fehér felsőbbrendűségi cuccnak, amellyel a kölyköket etetem.”

Közben többször letartóztatták, közmunkára ítélték, de valahogy mindig szerencséje volt, a börtönt elkerülte. Fiatalon – 18 éves korában – lángoló szenvedélyes szerelemmel nősült, s a családja eltartásának gondja majd az önálló lemezboltjába betérő vásárlók színes forgataga, a velük folytatott beszélgetések döbbentették rá, hogy a gyűlölet, ami korábban vezérelte, zsákutca, sehova nem vezet.”Hirtelen rájöttem, hogy az életemet kitöltő keserűség oszladozni kezd. Lassan együttérzés szivárgott be a helyére.”

Majd válása, korábbi barátai elvesztése, a magány, a múlt gyűlölettel teli árnyaival, démonaival való őszinte szembenézés tette más emberré.

Küldetése lett kiállni a rasszizmus ellen, s saját példájával figyelmeztetni minket, embereket, szülőket: a fiatalokkal, a ránk bízott gyermekekkel mélyen, valódi figyelemmel kell törődnünk. Ők nem az anyagiakra vágynak elsősorban, hanem a szeretetre, a figyelemre, az elismerésre, az értő tanácsokra, a valódi beszélgetésekre. Tanuljunk tőle!

Kép forrása: ECOM (ecom.ngo) – https://ecom.ngo/en/rfp/call-for-proposals-conduct-a-training-on-physical-safety-of-lgbti-people-in-response-to-hate-crimes-and-hate-speech-in-kyrgyzstan